üvegplafon

Női Közéletmód. Minden, ami a magazinokból és a híradóból kimarad.

UTÓIRAT ANYÁK NAPJÁRA: NEGATÍV LISTA

2016. MÁJUS 04. ÜVEGPLAFON

“Ennyi az idei, kisírt szemű, anyák napi tanulságom: ha szembesülünk saját legbelső sötétségeinkkel, saját viszonyulásaink rémisztő gyökerével, akkor tényleg semmi nem segíthet rajtunk, csak a szeretet.” Vendégszerzőnk nekigyürkőzik az anyák napja másik oldalának: mit kezdhetünk az anyánkhoz való viszonyunkkal felnőtt nőként és anyaként? 

Szörnyű volt az idei anyák napja, de itt az ideje, hogy elkezdeni beszélni erről is. Feltűrt ingujjal nekifeszülni a legnehezebb témának. Amikor az egyszeri kisgyerekes anyuka ráeszmél, hogy van egy, a saját gyerekénél is súlyosabb terhe: az anyja. Ráadásul, ezért még csak virág sem jár.

anyak-napja-2.jpg

A program menetrendszerű: játszma az élet, csak győzni lehet vagy veszíteni, nincs partnerkapcsolat, csak elnyomás, nincs problémamegoldás, csak sarokba szorítás, nincs gyerekkor, csak elvárás. Beszűkül a tágas, szép lakás, és elfogy most is a levegő.

Nem segíteni, csak a saját baját szajkózni. Segíteni úgy, hogy az  igazából nem segítség. Nem ismerni fel, hol van a határ; nem ismerni fel, mi az, ami nem róla szól. Jelezni nem lehet, mert akkor kő kövön nem marad.

Ezt a viszonyulást korábban valahogy fel tudtam dolgozni, képes voltam a javára magyarázni, de amióta anya lettem, fel sem foghatom.

Amíg gyerek voltam, úgy éreztem, mint gyermek. Tökéletes volt így is. Aztán kamaszként beláttam, hogy anyámat, szegényt, megviselte az élet. Kímélni kell, hisz belefáradt. Ő a porcelánbolt, én az elefánt. Csak törni-zúzni képes.

Mióta anya vagyok, felnőttként gondolkodom. És ámulok, és sajog. Nem értem, amit eddig érteni véltem. Pedig valamilyen magyarázatot csak találni kell. Bárhogy csűröm-csavarom ezt az egészet, oda jutok, mert egyszerűen nem lehet más megoldás, minthogy nem szeret. Nem engem szeret. A felé irányuló odaadásomat, a hozzákapcsoltságomat, ráutaltságomat, feltétel nélküli szeretetemet szerette, azt próbálta kicsikarni, kicsavarni, kierőszakolni, megvenni vagy elrendezni. Persze, hogy szeret, ne legyünk zordak, szeret a végső határátlépés után két lépéssel, az atomjaira hullott lélek bűnbánó megsimogatásában, a bocsánatkérés nélküli vásárlásokban. Amikor tér kellene, akadályoz; amikor jelenlét kellene, nincs ott. 

Amióta anya vagyok, tudom, hogy a szeretet nem ilyen.

Pedig akár jó is lehetett volna. Minden olyan jó lehetett volna. A teraszon az eső és villámlás közepette, a lábam alatt alvó kutyával, a pohár borommal, a benn békésen szundító gyerekkel, az átadott virágokkal, a megevett ebéddel. És mégsem jó.

Benn sokkal nagyobb vihar készülődik. Megtörténik most is, elkezdi. Csak most már nem én vagyok a gyerek. És ezért a gyerekért nem kegyelmezek a saját anyámnak sem.

Nem tudom már, most hogy kezdődött. Talán kidobott valamit, ami nekem fontos volt, és jeleztem, hogy az nekem fontos volt. Miért tettem oda. Miért nem mondtam. De mondtam. (Miért nem tudtad, hogy az nekem fontos, anya?) És akkor dől a szó, a harag, a támadás. Mindig ugyanaz a forgatókönyv. Ő hibázik, és nekem kell bocsánatot kérnem. Eleinte halkan kezdem, könyörgök. Nem, nem, nem, anya, nem ezt mondtam. Kérlek, hogy fejezzük be. Folytatja. Ő mindig mennyi mindent és nekem soha semmi. Amikor érzem, hogy nyakamon a hurok, és nincs menekvés, fenyegetőzni kezdek. Amikor jön az ultimate döfés, elkezdek üvölteni. És megnyerte. Most mit balhézom itt, hát most is én hisztizek, és a férjem a múltkor különben, meg az apám is, meg az egész világ őellene. Aztán, mostanában egyre gyorsabban, vége.

És most már el tudom neki mondani, hogy ha valaki hibázik, akkor azért annak kell bocsánatot kérnie, aki a hibát elkövette. Akkor lehet neki megbocsátani. Máskülönben nincs feloldás. Különben a bűnösből lesz az áldozat, az áldozatból a bűnös. (Hogy lehet ezt elviselni?)

Ilyenkor azt gondolom, tényleg mindenről az anyák tehetnek. Azok az anyák, akik képtelenek bocsánatot kérni. Akik képtelenek a gyerekeiket látni és szeretni a gyerekeikben.

Persze, tudom én: minimum extrém sport az anyaság.

De azt is biztosan tudom, hogy nem azon fog múlni a gyerek lelki épsége, hogy valaki órára vagy nyekkenésre szoptat. Ismerek kiegyensúlyozott órára szoptató anyukákat és velem is előfordult, hogy lustaságból szoptattam minden nyekkenésre, mert nekem azt mondták, hogy ettől lesz jó a kapcsolat (közben csak a telefonon akartam még öt percig nyugodtan matatni). A szoptatástól önmagában nem lesz jó a kapcsolatom a gyerekkel. Ha állandóan rajtam csüng, attól se. Sok mindent meghatároz, és szerintem is így érdemes, de ettől még a későbbiekben sok mindent elronthatok.

Például ha nem ismerem fel időben, mennyit kíván a gyerek önállósága. Ha nem adom meg neki a lehetőséget egészen kicsi korától, hogy társas lény legyen. Ha képtelen vagyok szeretni őt és ezzel a felismert képtelenséggel nem tudok mit kezdeni. Ha képtelen vagyok kilépni a játszmáimból, és képtelen vagyok nem hatalmat gyakorolni fölötte. Ha képtelen vagyok nem tönkretenni. És ha képtelen vagyok mindezért bocsánatot kérni tőle. Ha valószínűleg úgy megyek el ebből a földi életből, hogy sosem kértem bocsánatot a gyerekemtől amiatt, hogy rátoltam az én nyomorult kis életem minden feszültségét.

Ez az én listám, nem is teljes, és nyilván nincs abszolút igazság.

Nevetségessé tesz bennünket, ha valóban azt gondoljuk, hogy a tápszertől vagy a babakocsitól lesz rossz anya valaki. Vagy attól, hogy kólát iszik terhesen. Ez mind marhára nem számít.

Az számít, hogyha félünk és rettegünk, mert akkor nincs hely a szeretetnek. Jó, mi? Ennyi az idei, kisírt szemű, anyák napi tanulságom: ha szembesülünk saját legbelső sötétségeinkkel, saját viszonyulásaink rémisztő gyökerével, akkor tényleg semmi nem segíthet rajtunk, csak a szeretet.

Így talán még saját anyánkat is képesek lehetünk megölelni a következő anyák napján; talán meg tudjuk látni egyszer majd, mi mindenért lehetünk hálásak neki, és akkor születhet egy másik lista is. Talán képesek leszünk megbocsátani azért, amiért sose kértek bocsánatot, és beletörődhetünk abba, hogy mindig lesz egy plusz gyerek a nyakunkon, akinek legalábbis az életünket köszönhetjük. Az meg, hogy mit hozunk ki belőle, és a következőkből, rajtunk áll. A jövő tényleg rázós, muszáj jobban csinálni.

És akkor most – orgonaágabarackfavirága – elő a zsebkendőket!