üvegplafon

Női Közéletmód. Minden, ami a magazinokból és a híradóból kimarad.

A MÉHEDBŐL LÁTJUK, MENNYIT ÉRSZ

2017. MÁRCIUS 01. ÜVEGPLAFON

Az 1-es, vagyis egy gyerekes nők úgy, ahogy elmentek, a semminél azért jobban, de persze az életkorral csökkent a megbecsültségük: minél idősebb, annál kevésbé valószínű, hogy szül még. De sz-nek azért jobb volt lenni 1-essel, mint gyt-ként. Egy gyermek férjjel meg egyenesen elviselhetőnek számított. A két gyerek komolyan növelte a nő társadalmi rangját, és a 3-as szám megadta a jogot, hogy végre lenézze a nőtársait. A 3 után meg tényleg jött a királyi út.

Szerző: Bendl Vera

Otthon mérőszalaggal ellenőriztem, és éppen negyvenhét centiméter volt a szoknyám hossza, háromszor egymás után jött ki ugyanaz az eredmény. Viszonylag nyugodtan indultam el, de persze nem teljesen, hiszen mindenki tudta, hogy a kávéházakba csak negyven centis vagy hosszabb szoknyában lehet belépni, és a szoknyahossz-ellenőrök mérőeszközei néha szándékosan pontatlanok. Ha pedig valakinek kisebb szám jön ki, fordulhat vissza, vagy – néhány centi eltérés esetén – az ellenőr mégis beengedi, ha a kezével benyúlhat a nő combja közé. A nőjogi szervezetek persze időről időre tiltakoznak ez ellen, és petíciókat adnak be követelve, hogy a szoknyahosszat csak nők vizsgálhassák, de eredményt nem érnek el. Arra vonatkozóan pedig, hogy ne legyenek ilyen ellenőrzések, már senki nem ad be petíciót. Én nem akartam illetéktelen férfikezeket magamon, épp elég volt a mérés maga, attól is a föld alá süllyedtem, ezért indultam el némi félelemmel.

Illusztráció: A szolgálólány meséje (1990)

Pedig csak barátnőmmel találkoztam a hivatalos kávéházak egyikében, azért ott, mert a nem hivatalosakban, amelyekbe egyébként bármilyen ruhában be lehetett lépni, bárkit beengedtek, még a csuklónkon levő mikrochipet sem olvasták le, igen nagy kockázatot jelentett megjelenni. Én szerettem azokat a helyeket, sok barátom járt oda, simán bevállalom, ha nincs egy gyerekem, és nem tartok attól, hogy valaki megfigyel, és feljelent a gyámügynél vagy az iskolában azzal, hogy veszélyeztetem a családomat. De a gyerek miatt inkább hivatalosan elismert találkahelyekre jártam, és mint mindig, most is engedtem leolvasni a csuklómba rögzített mikrochipet közvetlenül a szoknyahossz ellenőrzés után. A chip aztán egy képernyőn minden arra járónak mutatta a legszükségesebb adataimat, ahogy minden nő adatát is: hogy hány gyerekem van, házas vagyok-e, na és persze az életkoromat. A gyerekeket egyébként trükkösen számították. A halva születettek, meghaltak vagy tizenhetedik hét után elvetéltek már mind egy teljeset jelentettek, és halott vagy elvetélt gyerek anyjának lenni mindenképpen nagyobb státuszt biztosított, mint kevés élő gyereket vállalónak vagy esetleg gyermektelennek. De persze mindenki furcsán nézett a hás anyákra (akiknek a neve mellett a „h”-halott gyermek szerepelt), hiszen azért titokban feltételezték, hogy valamit csak elrontottak, ha egyszer már nem él az a magzat. Meg azért ez egyébként sem egy jó ómen. És nyilván vagy rosszul táplálkoztak, vagy rossz a genetikai állományuk, vagy éppen nem figyeltek eléggé a gyerekre. A h-t mutatta a mikrochip, ahogy például a „gyt”-gyermektelent is, ami az egyik legnagyobb szégyennek számított huszonhét felett, talán csak a szingliségnél kevésbé. Egyesek olyannyira beleélték magukat a szerencsétlenségbe és a „gyt” stigmába, hogy állandóan maguknál hordtak egy papírt, amelyik azt bizonyította, hogy orvosilag indokoltan nem lehet gyermekük, például mert nincsen méhük, vagy kivették mindkét petefészküket. Ezzel persze csak az alkalmatlanságukat és a másodrendűségüket verték még nagyobb dobra, de addigra már eléggé megőrültek ahhoz, hogy ezt ne vegyék észre.

A szinglik helyzete igencsak szomorúnak számított – bizonyos értelemben legalábbis. Főként az szgyt-jelzésűeké (szingli, gyermektelen), akiknek életkora a huszonhetet meghaladta, mert őket tényleg bárki megvethette. A férfiak különös érdeklődéssel nézték őket akkor, amikor más nem látta: ők lettek a társadalom kurvái, ugyanis egy szgyt-t bárki megdughatott különösebb következmény nélkül, sem dicsőségnek, sem szégyennek nem számított, egyesek egyenesen erre specializálódtak, és nyilván nem voltak kevesen, akik a felelősség nélküli ingyen szexet keresték.

A kormány sokat próbált tenni azért, hogy növelje az sz-ek megbecsültségét és vonzerejét, így éveken át plakátolt szülésben striákat szerzett nők enyhén retusált képével, szoptató mellekkel és várandósság után kicsit megereszkedett hassal, nagy, formás fenékkel, emberes combokkal, így próbálva a férfiak ízlését a szülő nők felé terelni, és mivel tudjuk, hogy az ízlés tényleg formálható (bár ehhez nem árt letiltani a nemzetközi csatornákat is), sikerült elérni, hogy a férfiak igényei változzanak. Az eddig öregedésük és megereszkedésük miatt siránkozó anyák végre igazolva látták magukat, végre nem süllyedtek el szégyenükben a huszonéves csitrik mellett a közértben, végre felállhattak, kiállhattak, és megvethettek minden más nőt, aki vékony, aki nem szül, aki nem szoptat, aki feszes, aki véletlenül ugyanúgy néz ki szülés után (biztos csak egyet szült, azt is csak császárral, milyen anya az ilyen?), boldogan rakták ki szülési csíkjaikat, kinyúlt testüket, süppedt mellüket, és kurvát kiáltottak a többiekre. A kampánynak hála, a férfiaknak is megjött a kedvük hozzájuk, jó az a kis hús, mindig is jó volt, csak a hallgatólagos társadalmi megegyezés mégiscsak úgy nézett ki, hogy mindenkinek volt egy nyilvános, asszonyos nője meg egy sima bőrű titkos szeretője – nehéz teljesen szakítani a régi renddel, na. A nyilvános megjelenés viszont minden nőtől megkövetelt egy-két striát, ha jót akart magának, így a plasztikai sebészet két irányban virágzott fel: a régi mellnagyobbító, zsírleszívó, hasplasztikai műtéteket a huszonöt alatti házasulandókon végezték és azokon, akik a legsötétebb szexiparban képzelték el az életüket, a többieken pedig a striásító, bőreresztő beavatkozásokat, hogy a megjelenésük a társadalmi elvárásoknak megfeleljen. (Nem lettek nagyon gyakoriak a szűzhártya helyreállító műtétek, de egyes konzervatív körökben azért igényelték őket, ahogy alkalmanként párok is elvégezték, akik ugyan már jártak egy ideje, de a menyasszony ezt egy nagyon szép ajándéknak tartotta vőlegénye számára, így alávetette magát az eljárásnak.)

Nem olyan nehéz beleszokni egy ilyen világba, igazán. Mára már egyenesen természetesnek tűnik. A retikülömben mindig ott lapul a mérőszalag a dezodor mellett, elfér az igazán, alig foglal helyet. Meg lehet szokni a kettős mércét, a férfiak fura tekintetét, akik a gyerekek száma és egy totálisan ellentmondásos nőideál alapján ítélnek meg, miközben tőlük maguktól senki sem kérdezi, hogy hány gyereket nemzettek és ebből hányért vállaltak felelősséget, de ha agresszíven közelítenek vagy letámadnak, egyből azzal jönnek, hogy ők csak gyereket szeretnének csinálni. A gyerek, a gyerek, az mindent visz. Mindenre felhatalmaz, mindenre felhasználható. Kezdem megutálni ezt a szót.

Ahogy átjutottam a szoknyahossz vizsgálaton, majd a mikrochipem tartalmát is végignézte az őr, és egy fitymáló tekintettel nyugtázta, bemehettem a kávéházba, és egy viszonylag előkelő helyen foglalhattam helyet, amelyet a barátnőmnek köszönhettem, aki a harmadik gyerekét várta. A férfiak egy üvegajtóval elválasztott szobában ültek, és bár a feleségükhöz bejöhettek volna, igazából egyet sem lehetett látni a női részen, inkább kívülről bámészkodtak. Nézhették a magabiztos sokgyerekeseket a terem közepén, amint harsányan értekeznek a szoptatási szokásaikról, az álmodozó kétgyerekeseket, a megbújó egygyerekeseket és a szingli hordák egy-egy maradékát, akik a sarokban diskuráltak minél kisebb feltűnést keltve.

Én a barátnőmmel csak ittam a kávét. Az időről beszéltünk meg a gyerekek betegségeiről. Amiről beszélni szerettünk volna, arról nem mertünk. Én arról, hogy szülnék én még, szívesen szülnék, de annyira akarja mindenki, hogy tegyem, annyira ettől függ a megítélésem, hogy valahogy már mégsem tudom. Pedig a gyereknek is jobb lenne az iskolában, hogy van egy testvére. Lassan már a társai is megvetik, hogy egyke. De mégsem vagyok biztos benne. A barátnőm talán a férjéről akart volna mesélni, de ez nem derült ki.

Ott, akkor szerintem senki nem figyelt minket, legfeljebb csak mint mindenkit a telefonhívások rögzítésével és egyéb titkos kamerafelvételekkel, amelyeket csak szükség esetén hallgatnak le és néznek végig. Nagy titkaink sem voltak, mégsem mertük azokat bármikor elmondani. Csak ha magunk voltunk, otthon. Olyankor fogtuk a telefonunkat, kivettük az akkumulátorát, jó messzire eltettük a másik szobába, mégis attól féltünk, meghallják a nemzetellenes, hazaszeretetlen kijelentéseinket. Pedig én csak néha jegyeztem meg, hogy el szeretnék menni. Már nem itt akarok élni.

Most a kávézóban a barátnőm halkan mesélte, hogy ultrahangról jön. És képzeljem, lány lesz. Két fiú után egy lány. Mosolygott. Nagyon.

Csak a szemében láttam a félelmet.